Bajban vagyok Kósa elvtárs úr nyilatkozatával kapcsolatban. Amennyiben a formál logika szabályait szeretném érvényesíteni a nyilatkozat tartalmi koherenciáit illetően (tudom, messzire megyek..) akkor komoly dilemmákkal kell szembesülnöm. Amennyiben elfogadjuk azt a tételt, amely szerint a magyar oktatás színvonalát az oktatási szegregációval érintett intézmények, az azokban tanuló diákok teljesítménye rontja le, abban az esetben nem igazán értem miért is állítja azt a frakcióvezető úr, hogy az oktatási integráció, mint olyan megbukott. A formál logika (már megint) okán Kósa képviselőnek azt következtetést kell(ene) levonnia, hogy a helyzet drámaiságára való tekintettel, fénysebességgel deszegregálni, vagyis integrálni kell. Ezzel szemben Lajosunk azt állítja, hogy a korábban elindított integrációs programok megbuktak, mert nem voltak eredményesek (igaz, ennek minden kutatás az ellenkezőjét állítja). Továbbá azt is, hogy újra kell gondolni azt „dogmát”, amely szerint az integrált oktatás lenne az egyedüli üdvözítő megoldás. Szóval – követve a nyilatkozó logikáját, amely bevallom komoly intellektuális kihívás - további szegregációra van szükség. Most akkor mi a ló fütty van? A Lalibá által egyébként nagyon helyesen tett, már-már szociológiai pontosságú megállapítás, mely szerint szegregátumok (zárványok) újratermelik a társadalmi egyenlőtlenségeket (spanyolviasz-díjat Mr. Kósának!). Azonban minderre az ő (pontosabban pártja és kormánya) adekvát szakmai válasza az, hogy izomból történő szegregációt, még több szeretet alapú oktatást, pedagógiát, még több Huszár-telepi sulit a mélyszegényeknek ( roma és nem roma kisdiákoknak). Nagyon eredeti, nagyon haladószellemű. Lajos, Lajos. Beszélsz itten össze-vissza. Az a baj, hogy az áldozatra hárítod az általatok is előidézett, fenntartott súlyos társadalmi, oktatási rendszerbeli hibákat. Áttételesen azt állítod, hogy az emberminisztérium vezérletével (Főszerepben: Balog Zoltán) eltorzított oktatási struktúrával, annak működésmódjával, eredményességével, méltányossági, esélyegyenlőségi elveivel, gyakorlatával semmi baj nincs. Sőt. Azok kiválóan működnek, csak hát vannak ezek a zárványok, meg az azokban tanulgató ufócskák, akik szegények is meg romák is, oszt miattuk nem cool a PISA eredménye e lángoktól ölet kis országnak. Nohát Kósa khm.. úr, az van, hogy tévedni teccik ( bocs, én is zárványban tanultam a helyesírás alapvetéseit). Tessék kissé tájékozódni, olvasni, vagy ahogyan az önök titkolt szellemi elődje Lenin elvtárs is mondotta volt: tanulni, tanulni, tanulni. A tény az nemzetes uram instálom, hogy a hiba az önök készülékében van. A maguk képére és hasonlatosságára átalakított kézi vezérelt, központosított, indoktrinációra tökéletesen alkalmassá tett oktatási rendszer a szegények számára jobb esetben az óvodától az összeszerelő üzemig, rosszabb esetben a közmunkáig tágítja ki a lehetőségek horizontját. Tudom, ez már nektek a maximum, de hát enged meg, hogy felvilágosítsalak, hogy 2016-ot írunk. Érettségi, egyetem… ugyan kérem, ezek - bizonyos társadalmi osztály alatt - már mágikus irrealizmus tartományába eső tényezők. Szerintetek az az esélyegyenlőség csúcsa, hogy 16 évesen nem rakjátok ki a skacokat a suliból, holott ezt meg is tehetnék. Nagyon méltányolandó magatartás, köszi! Meg az, hogy megcsináltátok a HÍD-programot az ufoknak (értsd: mélyszegény, leginkább roma fiatalok), ahonnan a remény sárgaköves útján gyalogolhatnak be a közmunka végtelen rónáira ( képzavarok sora, de hát így plasztikus). Lajos tisztelettel mondom, hogy azt kell megértenetek, hogy nem tanulók jellemhibája, tanulmányi motivációja, képességei miatt trágya az oktatási színvonal a Kárpátok szent bércei között, hanem mert rendszerszintű eltolások, bakik, zavarok vannak. Ezek egy jelentős része tőletek függ, a ti intézkedéseitek révén állt elő. Egy részét örökül kaptátok, de azokkal sem kezdtetek semmit, sőt a már említett, az oktatás, méltányosság kapcsán vallott kb. XV. századi nézeteitek miatt tovább barmoltatok a helyzeten. Javaslom, hogy a kormányzati GPS-ben keresetek rá az újratervezés menüpontra, de előtte ezért szíveskedjetek olyan emberek szakmai véleményét is kikérni, akiknek van némi fogalma ezekről a rendszerszintű zavarok természetrajzáról, eredetéről, hatásairól, azok megoldási módjairól. A feladat adott, Hajrá Kósa Lajos!

 

Szerző: Emberke  2016.01.20. 10:50 Szólj hozzá!

Sokan szitokszóként, liberális csökevényként, lejárt szavatosságú, korszerűtlen kommunikációs eszközként tekintenek a politikailag korrekt kommunikációra. Ez, szerintem hibás vélekedés. A politikailag korrekt kommunikációs ugyanis nem azt jelenti, hogy általános vagy konkrét társadalmi, gazdasági, politikai, történésekkel, jelenségekkel, tendenciákkal, folyamatokkal kapcsolatban nem fogalmazol meg summás, sarkos, olykor maróan kritikus véleményt. Sőt! A világ dolgai iránt érdeklődő, gondolkodó emberként szinte elemi kötelességünk ilyen jellegű, vélemények, alapállások megfogalmazása, illetőleg az, hogy az estleges hibákra, hiányosságokra felhívjuk a figyelmet. Ezzel a kritikai (építő jellegű) magatartásunkkal picit jobbá, élhetőbbé tehetjük a szűkebb vagy tágabb környezetünket. A véleményünk, kritikánk megfogalmazásakor azonban minden esetben ügyelni kell arra, hogy a vitapartnerünk emberi méltóságát figyelembe vegyük. Ne személyével, ha nem a hibás, vagy káros gondolataival szálljunk vitába. Nyilván ezt csak a teória szintjén könnyű betartani, azonban a napi gyakorlat sok esetben erős dilemma helyzet elé állít bennünket. Ugyanis, ha egy magán ember, vagy közszereplő tettét erkölcsi, morális és etikai szempontok szerint kell megítélni, akkor az esetek egy jelentős részében óhatatlanul - és észrevétlenül - is a személyeskedés mezsgyéjére csúszhatunk át. Azokat a közszereplőket, politikusokat, akik mellesleg romák, azokat nem kell sem alacsonyabb (ugyanis erre is van tendencia), sem magasabb (erre még inkább) erkölcsi mérce szerint megítélni. A közszereplő hibás vagy rossz, adott esetben szánalmasan együgyű vagy pártos megnyilatkozását, etikailag és erkölcsileg erősen kifogásolható tettét egyedileg kell és szükséges is megítélni. Nem (lenne) szabad általánosítani. Itt a figyelmes olvasó közbe vethetné, hogy mi van abban az esetben, ha egy pártban sokan korruptak, akkor hibás azt mondani az érintett pártra, hogy korrupt párt? Meggyőződésem szerint ebben az esetben szabad az általánosítással élni, ugyanis a párt nem személy (bár azok alkotják), hanem intézmény. Azonban egyetlen nép fiainak, leányainak erősen kifogásolható tette esetén sem szabad az érintett nemzetre vonatkozóan általános érvényű megállapításokat tenni. Ezt az elvet kell alkalmazni velünk, romákkal kapcsolatban is. Tényszerűen megállapítható, hogy mint minden közösség tagjai között, a roma közösségen belül is vannak kisebb vagy súlyosabb törvényszegéseket elkövető, hazug, erkölcstelen személyek. Mint ahogyan vannak törvénytisztelő, szerény, erkölcsös emberek is. Az általánosítás egy sor rossz, adott esetben káros társadalmi jelenség alapja. Az általánosítás rávilágít az általánosító(k) differenciálatlan, szűklátókörű gondolkodására, egysíkú kommunikációs technikájára, annak jelentős hiányosságaira. A társas létből, a világ és az abban való történések megítélésének különbözőségeiből, valamint az együttműködésből fakadó viták, súrlódások, konfliktusok esetében kifejezetten fontos a politikailag korrekt kommunikáció elvének érvényesítése, gyakorlatának alkalmazása. Ennek révén a másik fél tiszteletben tartásával, békésen és talán hamarabb lehet rendezni a kialakult vitákat. A politikailag korrekt kommunikáció áttételesen - a másik fél tiszteletének kifejezése révén - segít(het) a sztereotip, adott esetben előítéletes gondolkodás lebontásában, annak kialakulásnak megakadályozásában.

Azt hiszem, a politikailag korrekt kommunikáció első alkalmazója a nagy tanítómester Jézus volt. Az ő követője, Pál Apostol is komolyan vette és a gyakorlatban is alkalmazta ezt az elvet. A Rómabeliekhez írt levelének 12. fejezetének, 10 versében erre hívja fel a figyelmet:

„Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek.”

Szerző: Emberke  2014.02.19. 22:36 Szólj hozzá!

 

 

 

Adalékok Balog Zoltán kijelentéséhez

 

Nos, ha Balog Zoltán miniszter ominózus nyilatkozatát, annak valósághoz illeszkedő vagy attól eltérő tartalmát, a kijelentés vélt vagy valós rasszista élét vizsgáljuk, véleményem szerint akkor járunk el helyesen és bölcsen, ha a tudományt, illetőleg azokat az adatokat hívjuk segítségül, amelyek a valóságról nyújtanak húsba vágó látleletet.

 

Az alább bemutatott tények, az azokat alátámasztó adatok nem kisebb személyiségtől, mint a magyarországi cigány-kutatások legismertebb szakemberétől, Kemény Istvántól származnak. A Magyarországi cigány kutatások 1971-2003 c. könyvben (Kemény István, Janky Béla, Legyen Gabriella. Gondolat Kiadó MTA Etnikai - Nemzetiségi Kisebbségi Kutató Intézete Budapest, 2004) a szerzők a romák körében végzett reprezentatív kutatásaikra hivatkozva az alábbiakat állítják.  

 

Évszám

Adott évben született gyermekek száma a mintában

Évszám

Adott évben született gyermekek száma a mintában

1993

142

1998

150

1994

162

1999

146

1995

158

2000

144

1196

123

2001

150

1997

153

2002

137

 

(A Magyarországi cigány kutatások 1971-2003 c. könyvben (Kemény István, Janky Béla, Legyen Gabriella. Gondolat Kiadó MTA Etnikai - Nemzetiségi Kisebbségi Kutató Intézete Budapest, 2004, 17. oldal)

 

„Ez az adatsor a szembetűnő ingadozások ellenére azt mutatja, hogy 1993 után előbb növekedett, majd az 1996-os visszaeséstől eltekintve stagnált a születések száma, és a folyamatos csökkenés 1997 és 2002 között következett be.” (…)

 

 

Tény, hogy a fenti adatok nem frissek, azonban jól érzékeltetnek egy tendenciát. Figyelembe véve a szegények, ezen belül a romák társadalmi helyzetének az elmúlt 10 évben történő alakulását, illetőleg azokat a negatív társadalompolitikai, redisztribúciós változásokat, amelyek az elmúlt években (a Fidesz-kormány hatalomba lépését megelőzően) életbe léptek, akkor nagy magabiztossággal állíthatjuk, hogy csökkenő tendencia érvényesül demográfiai tekintetben. Az adatokból jól látszik, hogy a roma családok körében is csökken a reprodukció. A szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy a kutatásaik során kapott fenti adatokat érdemes kontextusba helyezni, azokat összevetni az országos adatokkal, folyamatokkal.  

 

 

„Az 1971 és 1993 közötti 22 esztendőben mintegy tíz százalékkal csökkent az ezer cigány lakosra jutó élveszületések száma. Felmérésünk szerint ez a csökkenés folytatódott 1993 után is, és az ezer cigány lakosra jutó élveszületések száma jelenleg 15–20 százalékkal kisebb az 1971. évinél. Ennél a csökkenésnél azonban jóval nagyobb mértékű volt a születések számának országos csökkenése. Az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1970-ben országosan 15 volt, 1993-ban 11,3, 1997-ben 10 alá süllyedt, és azóta is 10 alatt maradt”

 

 

A kapott adatokat tovább árnyalják a szerzők alábbi megállapításai.

 

 

„Az 1993-as felmérés szerint abban az évben 13 ezer cigány gyerek született, vagyis a teljes magyarországi gyerekszámból 11 százaléknál több jutott a cigányokra. Felmérésünk alapján a 2002-ben született cigány gyerekek száma 15 ezer körülire becsülhető, vagyis a 2002-ben Magyarországon született gyerekeknek több mint 15 százaléka volt cigány. 1971-ben a tanköteles korba lépő gyerekek hat százaléka volt cigány. 1999-ben 11 százalék volt, 2008–

 

2009-ben 15 százalék lesz ez az arány, és a következő években tovább emelkedik

 

 

Azonban a Balog-féle nyilatkozat valóságtartalmát illetően a legfontosabb megállapításokat Keményék alábbi gondolatmente vonja kétségbe.

 

 

„A gyerekszám sokkal nagyobb a cigányoknál, de sokkal nagyobb a halálozások száma és aránya is. A nagyobb gyerekszám és a nagyobb halálozási szám együttes eredményeképpen a 15 éven aluli gyerekek száma kétszer akkora, mint a teljes népességben: a teljes népesség 16,8 százaléka, a cigány népesség 37 százaléka 15 éven aluli. A 60 évesek és 60 évnél idősebbek aránya viszont a teljes népességben ötször akkora, mint a cigányoknál: a teljes népességben

 

20,2 százalék, a cigányoknál 3,9 százalék.”

 

 

Mindezek fényében kijelenthető, hogy Balog Zoltán finoman szólva is hülyeségeket beszél, hazudik. Nemcsak hazudik, de szavaival erősíti azt a szoftrasszista toposzt, indokolatlan félelmet, amely szerint x éven belül a cigányok többségbe kerülnek az oktatási intézményekben, a társadalomban. Ez nettó baromság. Ez a tétel semmilyen módon nem igazolható, sőt a vonatkozó demográfiai adatok egyértelműen kétségbe vonnak. Az ilyen, Balog-féle nyilatkozatok csak kiszolgálják az előítéletes, rasszista választói csoportok igényeit. Azokét a csoportokét, amelynek nem csak a Fidesz, de a demokratikus ellenzéki pártok is foglyai.

 

 

Választás előtt állunk, jön a mocskosnak ígérkező kampány. Sajnos roma ügy kapcsán fogunk még ilyen és ehhez hasonló épületes baromságokat hallani.

 

 

 

Szerző: Emberke  2014.01.29. 12:11 Szólj hozzá!

Címkék: Címkék

Nagyon régóta a szellemi, pontosabban a véleménykifejtési apátia állapotában vagyok. Mit is jelent ez? Gondolkodó emberként, természetesen van kialakult és markáns véleményem a szűkebb és tágabb világ jó, rossz vagy akármilyen történéseiről. A belső, szellemi igényem is meg van arra, hogy gondolati síkon értelmezzem az aktuális, életünket leginkább érintő kisebb vagy nagyobb  fajsúllyal bíró történéseit, reflektáljak azokra. Felmerül a kérdés: ha van kontúros vélemény, akkor miért is az apáit? Alapvetően azért, mert nem igazán érzek késztetést arra, hogy az álláspontomat, meggyőződéseimet, véleményemet leírjam. Úgy vélem, hogy ezt jóval érzékletesebb, talán ügyesebb és érdekfeszítőbb, szórakoztatóbb módon teszik meg mások. Sok eredetiséggel, újdonsággal, „aha-élménnyel” nem tudnék az olvasó számára szolgálni. Hogy ma mégis írok, annak az oka az, hogy tegnap egy blog olvasása közben nagyon elszégyelltem magam. Rám tört (ismételten) a kisszerűség érzése. Nem volt jó, sőt kifejezetten frusztráló élménynek lehettem a részese. Be kell vallanom, hogy bele is pirultam a dologba. Na, de hát ez alapvetően rólam szól, a bizonytalanságomról, a hézagos felkészültségemről. Az egom védelme érdekében inkább nem ragozom tovább. A már említett blog írója, Péter László szociológus, e-képpen vall arról, hogy - többek között - miért is kezdett blog írásba, gondolatainak, véleményének a megosztására: Értelmiségiként bizonyos fokig kötelességemnek érzem felszólalni és megszólalni.” Ez az értelmiségi beállítódás, magatartás nem az újdonság erejével hat rám. Magam is osztom és azonosulok is ezzel a nézettel, evidenciaként kezelem. Amiért még is kihámozom magam a véleménykifejtési restségéből az, hogy az utóbbi időben élénk vita bontakozott ki egy közösségi portálon. A vita alapját a Roma Büszkeség Napján történtek, illetőleg annak értelmezése szolgáltatták. A vitában nagyon sok, általam őszintén tisztelt és nagyra becsült ember fejtette ki a véleményét pro és kontra. A vélemények, álláspontok egy részével egyetértek, egy részével pedig természetesen nem.  Szeretném e téma kapcsán (is) a magam álláspontját másokkal megosztani, visszacsatolást kérni arról, hogy mennyire helyes, reális, megalapozott, idealisztikus, vagy adott esetben hibás az okfejtésem, elemzési alapállásom, nézetrendszerem. Blogom írásakor arra törekszem, hogy ne csak a szűken vett, napi politikai események, hanem - az elsősorban az engem érdeklő - filmek, tv-műsorok, újság cikkek, irodalmi alkotások kapcsán megosszam másokkal a gondolataimat.

A közvetett inspirálásért ismeretlenül mondok köszönetet Péter Lászlónak!

Hamarosan írással jelentkezem.

  

Szerző: Emberke  2013.11.01. 15:40 Szólj hozzá!

Az Európai Parlamentben pár héttel ezelőtt vitanapot rendeztek hazánk helyzetéről. A vitát a szocialista, a zöld és a liberális frakció képviselői kezdeményezésére tartották meg. E politikai formációk tagjai szerint a Magyar  kormány olyan politikai kultúra meghonosítására tett hathatós kísérletet, az intézményi változásokat olyan módon és elvek alapján indította el, amely össze nem egyeztethető az európai elvekkel, értékkel, joggyakorlattal, normákkal. E felvetések, kritikák kapcsán számos mértékadó, bal- és jobb oldali politikai körökhöz kapcsolódó nemzetközi sajtóorgánumban cikkek, vélemények publicisztikák sora jelent meg. Ezen írások többek között a médiatörvényt, a médiahatóságot, az új alaptörvényt vették górcső alá, világítottak rá ezen intézmények, jogszabályok demokratikus deficitjére.
A néppárti képviselők egyöntetűen felsorakoztak Orbán Viktor mellett, ami azt jelenti, hogy semmilyen kritikus véleményt nem fogalmaztak meg e vita alkalmával, sőt retorikai szinte megvédték  kormányunk politikai, gazdasági irányát, az ahhoz kapcsolódó intézkedéseket, jogalkotási processzust.  Ennek a teljes mellszélességgel való kiállásnak némiképp elveszi az élét a tény, hogy korábban Angela Merkel, José Manuel Barosso, valamint más Nicola Sarkozy is több alkalommal és egyértelmű módon hívta fel a magyar kormány figyelmét arra, hogy bizonyos jogszabályok, az azokból következő intézkedések nem felelnek meg az EU normáinak, nem illeszkednek annak a demokratikus irányvonalhoz. Tehát olyan politikusok is kritikai hangvételű észrevételeket tette, akikkel Orbán Viktor egy pártcsaládba tartozik.
A kormány e kritikai megjegyzések kapcsán a harcos-kurucos alapállást vette fel. Úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kritikákat, vagy oly módon állította be a dolgot, mintha a magyar népet, hazánk függetlenségét érné erős, összehangolt politikai offenzíva, gazdasági, pénzügyi spekuláció.  Természetesen ez a fajta kommunikáció csak belső, országos használatra szólt.  Kifelé konstruktívnak, a demokratikus normák és értéke mellett elkötelezett kormánynak mutatta be Orbán Viktor az által vezetett kormányt, annak intézkedéseit, jogalkotási gyakorlatát. A kettős beszéd gyakorlatilag a kormány megalakulása óta jellemzi a jelenlegi kurzus politikai kommunikációját (gondoljunk csak a 2011. 03. 15-én elmondott Orbán-beszéd retorikai elemeire, vagy Matolcsy IMF-kipaterolozós szösszenetére). 
Orbán Viktor a vitanapon, valamint az azt követő sajtótájékoztatón mindvégig a nyitott, kompromisszum kész,  párbeszédre törekvő államférfi szerepébe bújt. Erre minden ok megvolt, hiszen az általa irányított kormány gazdaságpolitikájának (és nem a rossz és folyton romló külső gazdasági környezet, világpiaci tendenciák) következményeként olyan súlyos pénzügyi zavarba került az ország, amelynek kezelését, a gazdasági hitelesség megőrzését kizárólag akkor tudja megkezdeni, helyre állítani, ha külső finanszírozók nyújtanak.
Mindezen történések elemzése során, arra a felületes végkövetkeztetésre (is) juthatnánk, hogy Orbán Viktor a helyzet komolyságát, súlyosságát felismerve igazi reálpolitikus módjára viselkedik, cselekszik. Azonban ha kontextusában figyeljük meg és tesszük analízis tárgyává Orbán pálfordulását, abban az esetben be kell látnunk, hogy ez egy ésszerű visszavonulás ugyan, ám mindez nem reálpolitikusi magatartás következménye. Reálpolitikusi tettként csak abban esetben ítélhetnénk meg Orbán döntését, ha ez a felismerés már a kormányváltás után, a most kicsúcsosodó problémák kezdetekor, az azokra figyelmeztető szakpolitikai kritikák megjelenésekor történik. Mindezek fényében a kormányfő tett a legcsekélyebb mértékben sem minősíthető erénynek.
A vonatkozó események, azok következményeinek fényében csak egy vereséggel felérő visszavonulásként regisztrálható Orbán magatartása. Azonban e visszavonulás szükséges, sőt nélkülözhetetlen az ország jelenlegi helyzetét illetően.
 

Szerző: Emberke  2012.02.02. 21:04 Szólj hozzá!

Címkék: Címkék

Ismét itt. Úgy tűnik, hogy az utóbbi időben nem volt közléskényszerem, hiszen egy darab posztot sem tettem közzé. No, van így olykor az ember. Azt nem állítom, hogy nincs véleményem a szükebb és tágabb környezetemben történő dolgokról, eseményekről, folyamatokról.  A legtöbb történéssel kapcsolatban ugyanis markáns, kontúros véleménnyel bírok. Mindezek ellenére nem vonzott a klaviatúra, nem volt bennem késztetés arra, hogy gondolataimat, véleményemet, megosszam a virtuális közösség tagjaival. 

Ellenben mára már felgyülemlet bennem annyi kérdés, válasz,  jóérzés, düh, értetlenség, olykor harag, vagy valami ahhoz hasonló, de nem meghatározható (rossz)érzés, hogy ismét gondolat- és véleménymegosztásra adom becses fejem.

A holnapi naptól - természetesen önterápiás jelleggel - rövidebb, hosszabb posztokkal szórakoztatom az érdeklődő nagyérdemű olvasóközönséget.

 

 

Szerző: Emberke  2012.01.19. 23:19 Szólj hozzá!

 

Az alábbi elmélkedés egyik ismerősöm kérdésfelvetése kapcsán született. A roma nacionalizmus tárgykörében tartott egy rövid előadást, és ezzel kapcsolatban tett fel egy pár kérdést. E rövid esszészerű kis írásban adtam válaszokat a feltett kérdésekre. 
 
I.                   A fogalomról általában
A nacionalizmus a hazai, az európai és a világ közbeszédében, köznapi politikai diskurzusában is alapvetően negatív értéktartalommal bíró fogalom. A politikai közbeszédben alapvetően bel- és/vagy külpolitikai események, tendenciák leírása, elemzése kapcsán használják e fogalmat. A vélt vagy valós nacionalizmus megjelenésekor a vonatkozó helyzetelemzésekre nem csak politikusok, hanem a véleményformáló értelmiségiek is vállalkoznak. A fogalom ilyetén való megítélése nem az önkényes, vagy torz fogalomhasználatból, hanem bizonyos mennyiségű valós történelmi, politikai tapasztalatból (is) fakad.
A világhírű történész John Lukács egy interjúban az alábbiak szerint fogalmaz:

„A nacionalizmus ezzel szemben agresszív és gyanakvó mindenkivel szemben, aki nem látszik vele egy törzsbe tartozni”[1]
A megélt történelmi, politikai tapasztalat, az oktatás, ezen belül fajsúlyosan a történelemoktatás színvonala, az értelmiségiek, a véleményformáló elit, valamint a politikusok álláspontja mind hozzá járul ahhoz, ahogyan a társadalom az egyes történelmi, politikai fogalmakról gondolkodik, véleményt alkot. Az is történelmi tapasztalat, hogy vannak olyan korszakok, amelyekben egyes fogalmak devalválódnak, leértékelődnek, stigmatizálódnak vagy eltűnnek, ezzel párhuzamosan pedig új fogalmak születnek, kerülnek a tudományos majd társadalmi diskurzusba, más, elfelejtődőben lévő fogalmak pedig reneszánszukat élik.
Ilyen fogalom manapság az osztályharc, amely 1950-es, 1960-a években a politikai közbeszéd kiemelt, mondhatni „népszerű” terminus technicus volt, viszont mára alapvetően az idősebb generáció tagjai és a történelemmel, vagy politikatudománnyal foglalkozók ismerik, használják.
Mint minden eszmének, tannak, így a nacionalizmusnak is vannak követői, ideológiai pártolói, politikai síkon pedig képviselői, cselekvői. A nacionalistára is érvényes az, amit a nacionalizmussal kapcsolatban fentebb már kifejtettem. Ma egyértelmű negatív stigma az, ha valakit nacionalistának neveznek. A demokratikus többség a nacionalizmusról és a nacionalistákról is kizárólag negatív módon mond véleményt. E fogalmak az esetek döntő többségében negatív kontextusban jelennek meg, illetőleg e fogalmakhoz az esetek döntő többségében negatív konnotációk társulnak. 
Álláspontom szerint, ma ebben a verbális és diszkurzív térben értelmeződik a nacionalizmus és a nacionalista fogalom.
Amennyiben köznapi politikai, társadalmi diskurzustól eltávolodunk és a politika- és történelemtudományt hívjuk segítségül e két fogalom meghatározásához, abban az esetben más értéktartalommal bíró aspektusokat fogunk felfedezni. 
A nacionalizmus megjelenésekor alapvetően pozitív eszmeáramlat, politikai törekvés volt. A nacionalizmus a XIX. században modern, haladó szellemiségű, népszerű, hatalmas tömegeket mozgósító tan volt. Ernest Gellner álláspontja is ezt tükrözi, mely szerint a modern ember szükségszerűen nacionalista.[2]   
A nacionalizmus nem izmus, hiszen nincsenek közismert, nagy eszmei, ideológiai atyjai, mint például a baloldali politikai eszméknek (Karl Marx), a liberalizmusnak (John Locke) vagy a konzervativizmusnak (Edmund Burke). Természetesen ennek az eszmei áramlatnak is vannak képviselői „teoretikus” képviselő, de korántsem olyan meghatározóak, mint a fent említettek.[3]
 
Anthony D. Smith történész az alábbi négy módon határozza meg a nacionalizmust:  
1. mint a nemzetek kialakulásának általános folyamatát, melyet „nemzetalkotásnak” neveznek (a kifejezés azonban gyakran magába foglalja az államalkotás folyamatát is)
2. mint a nemzeti érzést vagy a nemzethez tartozás érzését, attitűdjét vagy tudatát, és az annak jólétére, erejére és biztonságára való törekvést,
3. mint a nemzeti státus elérését vagy fenntartását (annak minden velejárójával) politikai célként maga elé tűző mozgalmat, beleértve az e cél elérése szánt egy vagy több szervezetet és tevékenységet, végül
4. mint tant vagy tágabb értelemben vett ideológiát, mely érdeklődése középpontjában a nemzetet helyezi, s amely annak autonómiáját, egységét és identitástudatának megteremtését tűzi ki célként.”[4]
Egy másik meghatározás szerint a nacionalizmus egyik legfőbb és legfontosabb célkitűzése az, hogy az állam és az azt alkotó nemzet határai egybeessenek.[5]
Mint a fenti meghatározásokból is jól látszik, nem lehet egyértelmű módon meghatározni mit is értünk nacionalizmus alatt. A Gellner és az Anthony Smith által adott meghatározások között van átfedés, azonosság, viszont a különbségek, hangsúlybeli eltolódások is markánsan megrajzolhatóak. 
A fentieken kívül a nacionalizmusnak még számos tipológiája, meghatározás létezik, viszont ezek közül egyik sem tudott magának kizárólagos jogot kivívni, vagyis ahogyan sok más ideológiai, politikai fogalom esetében egyszerre több, érvényes meghatározása létezik.
Mindezek fényében úgy tűnik, hogy problematikus választ adni az általad feltett kérdésekre. Már ott problémával találjuk magunkat szembe, hogy a nacionalizmusnak mely meghatározását használjuk: a XIX. századi, alapvetően neutrális, pozitivista formáját vagy a XX. századi, erőteljesen negatív konnotációkat és tudattartalmakat előhívó formáját.
Álláspontom szerint, alapvetően a nacionalizmus XX., XXI. századi értékterhelt meghatározást tudjuk csak alkalmazni a feltett kérdéseid megválaszolása során, sőt úgy vélem, a kérdéseid bizonyos értelemben arra „kényszerítik” a válaszadót, hogy kizárólag a XX., XXI. századi történelmi, politikai, társadalmi kontextust figyelembe véve fejtse ki véleményét. 
Mindezek alapján kísérletet teszek a válaszadásra.
  1. Létező jelenség-e a nacionalizmus ma a cigányok körében és ha igen, akkor az milyen formában ölt testet, illetve milyennek kellene lennie?
Álláspontom szerint ma nem létezik XIX. századi értelemben vett nacionalizmus sem a magyarországi, se a volt szocialista blokkba tartozó, sem pedig Európa nyugati felén élő romák körében. Nem létezik, hiszen a pozitív ételemben vett nacionalista törekvések egyik alapfeltétele hiányzik. Ezen alapfeltétel az állam (vagy lehetséges állam). E nélkül nem lehet nacionalista, de még csak szeparatista törekvéseket sem véghezvinni. A spanyolországi baszkok, valamint az iraki és törökországi kurdoknak vannak ilyen politikai ambícióik, törekvéseik, de ők csak azért tudják ezt megtenni, mert van egy jól körülhatárolható földrajzi terület, ahol nagy számban élnek (mindig is e területeken éltek).
A nacionalizmus mind két formájához, tehát a XIX. századi és a XX. századi formájához még egy igen jelentékeny elem szükséges. Ez pedig az erős érdekérvényesítéssel, gazdasági szempontból is meghatározó potenciállal bíró értelmiségi réteg, valamint politikai osztály. A középosztály és elit nélkül nem lehet ilyen, és ehhez hasonló törekvéseket elindítani, végrehajtani. Ugyan a roma közösségek szociológiai értelemben tagoltak, de a többségük szegénységben, deprivált társadalmi, politikai helyzetben van. E tény pedig alapvetően határozza meg (negatív módon) még az integrációs törekvéseket is, nem hogy egy nacionalista koncepció érvényesítését.   
A nacionalizmus XX., XXI. századi negatív változata bár spóradikusan jelen van, de e jelenség - véleményem szerint - csak egyéni, mikroközösségi szinten tapintható ki, és távol esik a túlnyomó többség által szorgalmazott mainstream integrációs törekvésektől.
E jelentéktelen arányú nacionalizmus megjelenési formáiról szinte semmilyen információm nincs, illetőleg csak intuícióim vannak. Az egyik megjelenési formája az, amikor egynéhány roma vezető azt szorgalmazza, hogy roma ügyekkel csak romák foglalkozzanak, roma gyerekeket csak romák tanítsanak. Véleményem szerint az ilyen és ehhez hasonló elvárások szembehelyezkednek az integrációs törekvésekkel, gátolják azok érvényesülését.
  1. Ha nem létezik, akkor szükségünk volna-e rá és miért?
Ideológiai meggyőződésem szerint nekünk, roma közösségeknek nem nacionalista, hanem társadalmi integrációs törekvésekre van szükségünk. Ebből következi, hogy azt vallom, hogy nincs szükségünk nacionalista elvekre, gyakorlatokra, törekvésekre. Egy roma nacionalista koncepció jelentősen fékezne minden, a romák társadalmi integrációja kapcsán elindított vagy elindítani kívánt intézkedést. Továbbá a nacionalista törekvések jelentős elvi muníciót adnának az integrációt ellenzők, valamint a rasszisták számára.
  1. Alkalmas-e a mai cigány politikai, értelmiségi generáció arra, hogy kidolgozza azt?
Véleményem szerint a roma értelmiségeik - szigorúan intellektuális értelemben - teljesen mértékben készen állnának egy ilyen politikai törekvések kidolgozására. Hiszen felkészültek, széleskörű történelmi, politikai, szociológiai ismeretekkel rendelkeznek ahhoz, hogy egy ilyen koncepciót kidolgozzanak. Amennyiben e csoport érdekérvényesítési potenciálját veszem górcső alá, abban az esetben már erős kételyek merülnek fel. Fentebb azt írtam, hogy a nacionalista törekvések egyik alapfeltétele az iránymutató, erős politikai, gazdasági potenciállal rendelkező középosztály és elit. Ebből a szempontból minimálisak az esélyek arra, hogy egy nacionalista koncepciót a napi gyakorlat szintjén érvényre juttassunk. Nem is beszélve a fentebb említett földrajzi előfeltételről. Továbbá azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy ilyen nacionalista törekvés kidolgozása sohasem légüres térben, neutrális közegben, hanem minden esetben az adott ország, állam politikai kontextusában értelmeződik, megy végbe. Ebből következik, hogy egy ilyen koncepció kidolgozását egy olyan közegellenállásban kell végrehajtani, amely számtalan politikai konfliktust tud implikálni. Lásd a határon túl élő magyarok ilyen és ehhez hasonló törekvéseit, az arra adott politikailag korrekt illetőleg ellenséges, adott esetben véres válaszokat, mint pl.: romániai, szerbiai magyarok etnikai konfliktusai.
  1. Milyen esélyei volnának egy ilyen "nacionalizmus"-nak a közösségi konszenzusra?
A roma közösségek nemcsak szociológiai, de nyelvi, kulturális értelemben is tagoltak. Mindebből véleményem szerint szükségszerűen következik, hogy nagyon nehéz lenne egy, a roma nacionalizmusra vonatkozó konszenzust kialakítani. Nem csak a belső tagoltság, hanem egyéb szempontok is gátját képeznék egy ilyen koncepció megalkotásának. Álláspontom szerint egy ilyen politikai terv megalkotásába nagypolitika szükségszerűen beavatkozna, akadályozná e folyamatot. Akadályozhatná a jogszabályi környezet megváltoztatásával, vagy az oszd meg és uralkodj elv alkalmazásával.
  1. El lehetne-e fogadtatni a romák körében egy egységes önmeghatározó ideológiát?
 A fent kifejtettekből következik a válaszom: véleményem szerint nem. Nem csak a roma közösségek szociológiailag igazolt tagoltsága miatt, hanem a külső politikai közeg reakciói miatt sem lehetne elfogadtatni egy ilyen egységes önmeghatározási ideológiát. Lásd a szlovákiai és romániai magyarok politikai, ideológiai mindebből is következő és különböző önmeghatározási elképzeléseit.


[1] Morvay Péter: Szabadnak lenni nehéz interjú John Lukács történésszel Hetek 2002. VI. évf. 24. szám
[2] Kántor Zoltán: Nacionalizmus. Izmus? Confessio 2003. 3. szám
[3] U.o.
[4] Smith, Anthony D.: A nacionalizmus. In Bretter Zoltán és Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs: Tanulmány Kiadó, 1995. 9. - 18.
[5] 12. Ernest Gellner: Nations and Nationalism. Oxford UK & Cambridge USA: Blackwell, 1983. 1.
Szerző: Emberke  2011.02.12. 20:48 Szólj hozzá!

 Végre ismét elszántam maga...Azt nem mondhatnám, hogy gyötremlekkel teli volt az az idő, amíg nem blogoltam, sőt. De valahogy most éppen ingerenciám támad arra, hogy megosszam másokkal az agymenésem.  

Szerző: Emberke  2010.02.04. 15:29 1 komment

süti beállítások módosítása