Az Európai Parlamentben pár héttel ezelőtt vitanapot rendeztek hazánk helyzetéről. A vitát a szocialista, a zöld és a liberális frakció képviselői kezdeményezésére tartották meg. E politikai formációk tagjai szerint a Magyar  kormány olyan politikai kultúra meghonosítására tett hathatós kísérletet, az intézményi változásokat olyan módon és elvek alapján indította el, amely össze nem egyeztethető az európai elvekkel, értékkel, joggyakorlattal, normákkal. E felvetések, kritikák kapcsán számos mértékadó, bal- és jobb oldali politikai körökhöz kapcsolódó nemzetközi sajtóorgánumban cikkek, vélemények publicisztikák sora jelent meg. Ezen írások többek között a médiatörvényt, a médiahatóságot, az új alaptörvényt vették górcső alá, világítottak rá ezen intézmények, jogszabályok demokratikus deficitjére.
A néppárti képviselők egyöntetűen felsorakoztak Orbán Viktor mellett, ami azt jelenti, hogy semmilyen kritikus véleményt nem fogalmaztak meg e vita alkalmával, sőt retorikai szinte megvédték  kormányunk politikai, gazdasági irányát, az ahhoz kapcsolódó intézkedéseket, jogalkotási processzust.  Ennek a teljes mellszélességgel való kiállásnak némiképp elveszi az élét a tény, hogy korábban Angela Merkel, José Manuel Barosso, valamint más Nicola Sarkozy is több alkalommal és egyértelmű módon hívta fel a magyar kormány figyelmét arra, hogy bizonyos jogszabályok, az azokból következő intézkedések nem felelnek meg az EU normáinak, nem illeszkednek annak a demokratikus irányvonalhoz. Tehát olyan politikusok is kritikai hangvételű észrevételeket tette, akikkel Orbán Viktor egy pártcsaládba tartozik.
A kormány e kritikai megjegyzések kapcsán a harcos-kurucos alapállást vette fel. Úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kritikákat, vagy oly módon állította be a dolgot, mintha a magyar népet, hazánk függetlenségét érné erős, összehangolt politikai offenzíva, gazdasági, pénzügyi spekuláció.  Természetesen ez a fajta kommunikáció csak belső, országos használatra szólt.  Kifelé konstruktívnak, a demokratikus normák és értéke mellett elkötelezett kormánynak mutatta be Orbán Viktor az által vezetett kormányt, annak intézkedéseit, jogalkotási gyakorlatát. A kettős beszéd gyakorlatilag a kormány megalakulása óta jellemzi a jelenlegi kurzus politikai kommunikációját (gondoljunk csak a 2011. 03. 15-én elmondott Orbán-beszéd retorikai elemeire, vagy Matolcsy IMF-kipaterolozós szösszenetére). 
Orbán Viktor a vitanapon, valamint az azt követő sajtótájékoztatón mindvégig a nyitott, kompromisszum kész,  párbeszédre törekvő államférfi szerepébe bújt. Erre minden ok megvolt, hiszen az általa irányított kormány gazdaságpolitikájának (és nem a rossz és folyton romló külső gazdasági környezet, világpiaci tendenciák) következményeként olyan súlyos pénzügyi zavarba került az ország, amelynek kezelését, a gazdasági hitelesség megőrzését kizárólag akkor tudja megkezdeni, helyre állítani, ha külső finanszírozók nyújtanak.
Mindezen történések elemzése során, arra a felületes végkövetkeztetésre (is) juthatnánk, hogy Orbán Viktor a helyzet komolyságát, súlyosságát felismerve igazi reálpolitikus módjára viselkedik, cselekszik. Azonban ha kontextusában figyeljük meg és tesszük analízis tárgyává Orbán pálfordulását, abban az esetben be kell látnunk, hogy ez egy ésszerű visszavonulás ugyan, ám mindez nem reálpolitikusi magatartás következménye. Reálpolitikusi tettként csak abban esetben ítélhetnénk meg Orbán döntését, ha ez a felismerés már a kormányváltás után, a most kicsúcsosodó problémák kezdetekor, az azokra figyelmeztető szakpolitikai kritikák megjelenésekor történik. Mindezek fényében a kormányfő tett a legcsekélyebb mértékben sem minősíthető erénynek.
A vonatkozó események, azok következményeinek fényében csak egy vereséggel felérő visszavonulásként regisztrálható Orbán magatartása. Azonban e visszavonulás szükséges, sőt nélkülözhetetlen az ország jelenlegi helyzetét illetően.